Szerkesztett részlet az 1956-os Intézet Oral History Archívumának kerekasztal-beszélgetéséből. Az 1981–82-ben, több hónapig tartó, magnetofonra rögzített beszélgetéssorozat célja az volt, hogy a szereplők – a hivatalos, a valós tényeket átértelmező, hamis történetírással szemben – egymás emlékeit is kontrollálva és kiegészítve összerakják a forradalom általuk ismert és átélt történetét. Résztvevői a következők voltak: Donáth Ferenc közgazdász, politikus; Göncz Árpád író, műfordító; Halda Alíz tanár; Hegedűs B. András közgazdász, szociológus; Litván György történész; Mécs Imre mérnök; Mérei Ferenc pszichológus; Rácz Sándor szerszámkészítő; Vásárhelyi Miklós sajtótörténész, politikus mint a forradalom aktív résztvevői, a kérdezők oldalán pedig Csalog Zsolt szociográfus; Kozák Gyula szociológus és Szabó Miklós történész. A beszélgetéssorozat eredeti leirata kutatható az OSZK-1956-os Intézet Oral History Archívumban.

[Nagy Imre] egyébként nem volt karizmatikus lény, ezt mindig állítom. Egy olyan típusa volt a magyarságnak, akiből elsősorban a jovialitás, a közvetlenség, az a barátság, ami belőle áradt, bárkivel beszélt is - és ez rendkívül megnyerő volt. Az ő igazi nagy ereje az volt, hogy százezrek és milliók drukkoltak azért, hogy a redivivus Rákosival szemben itt áll ellenpólusként egy másik ember, aki azzal kezdte miniszterelnökségét, hogy a kitelepítetteket haza telepítette, az internálótáborokat feloszlatta, a pereknek az újrafelvétele megindult, fölemelte a mezőgazdasági termékek árát, az első szektorral szemben, most már az életszínvonalnak, a második szektornak a fejlesztését kívánta, tehát egy sor olyan intézkedés, amiből az egyszerűbb és az értelmiségi emberek is kiérezték, hogy ez a nép érdekét képviseli. Szemben a másikkal, a Rákosival, akiről mindenki tudta, vagy mindenki érezte, hogy az nem a magyar nép érdekét tekinti elsősorban. Függetlenül attól, hogy hányan jártak hozzá, valóban úgy volt - 1956-ban én ugyancsak tanúja voltam néki, hogy csődület támadt körülötte, ahol megjelent. Ismeretlen emberek vették körül.

Nagyon röviden említést teszek a Nagy Imréhez való viszonyommal kapcsolatosan. Ez az egész inkább Nagy Imre személyiségének, gyökereinek, főként a párthoz való és a kommunista mozgalomhoz való erős kapcsolódásának bizonyos összképét egészíti ki. Kapcsolatunk 1948 előtt sem volt olyan szoros, lényegileg a földreform időszakára, és a párton belül a mezőgazdasággal és általában a falusi politikával kapcsolatos pártbizottsági ülésekre korlátozódott. Az játszódott le közöttünk, hogy Losonczy volt az, aki engem keresett és igyekezett rábeszélni, hogy aktivizálódjak jobban ebben az utóbb pártellenzéknek elnevezett csoportosulásban. Nem emlékszem határozottan, hogy ő volt-e, aki közvetítette, de arra igen, hogy Nagy Imre egész beállítottságára jellemző volt a tisztázás kérdése, ami a Gerővel és Kádárral való beszélgetésben is helyet foglalt. Tehát, hogy rendezzünk valamiféle tisztázást az elvek tekintetében. Ezt a kapcsolatfelvételt velem, Nagy Imre a maga részéről úgy gondolta, hogy az 1948-49-es agrárpolitikájával kapcsolatos álláspontom kérdésében én gyakoroljak önkritikát. A ténykérdések kedvéért én jóval korábban, tehát a börtönbe már, mindezeket a kérdéseket tisztáztam, úgy, hogy neki alapjában véve az egész mezőgazdaság gyorsütemű fejlesztésével és a parasztság különböző rétegeivel kapcsolatos állásfoglalásában alapvetően igaza volt velem szemben, akit a Politikai Bizottság felkért, hogy a Politikai Bizottság álláspontját képviseljem. De Nagy Imre felhívásának én nem tettem eleget, mert mulatságosnak tartottam, hogy én, aki Nagy Imre politikai bizottsági tagsága és részben miniszterelnöksége alatt a Conti utcában üldögéltem, most menjek önkritikát gyakorolni Nagy Imréhez. Úgy, hogy ez ennyiben maradt. És azután 1956-ban, amikor a születésnapja volt, elküldte Jánosit és kért, hogy menjek el. Így kezdődött.

Nagy Imrével utoljára ott beszéltünk a követségen. Romániában már külön voltunk. És többet nem tudtunk beszélgetni. Ilyen részletes megbeszélésre, hogy tulajdonképpen ő mit tett, miért tette, mi volt az álláspontja a szovjet vezetőknek, ez így sajnos nem történt meg.

Szerkesztette: Kőrösi Zsuzsanna